2017. július 26., szerda

Richelle Mead: Silver Shadows

"Minden, amiért harcoltam, minden kihívás, minden győzelem... semmit nem érne, ha bármi történne vele. Nélküle nem lett volna bátorságom, hogy ilyen emberré váljak. Nélküle nem jöttem volna rá, milyen valóban élni és szeretni az életemet."

Sorozat: Bloodlines #5

A The Fiery Heart-ban Sydney mindent kockára tett, hogy kövesse megérzéseit, miközben veszélyes játékot űzve igyekezett érzelmeit titkolni az Alkimisták előtt.
Most az Adrian és Sydney világát szétszakító események után, mindketten igyekeznek a darabkákat újra összeilleszteni és megtalálni újra az egymáshoz vezető utat., de először is a túlélés a cél.
Sydney számára az élet mindennapi küzdelemmé vált, bezárva és ellenségekkel körülvéve igyekszik hű maradni önmagához és a szeretteinek emlékéhez. Eközben Adrian reménykedik azokkal szemben, akik azt mondják Sydney már elveszett. Azonban ez a csata ijesztőnek bizonyul, ahogy régi démonok és új kísértések kerítik hatalmába... (forrás)


Richelle Mead Vérvonalak sorozatával kissé kényes helyzetbe kerültem a negyedik rész elolvasása után. Az első három kötetet imádtam, The Fiery Heart azonban nagyban alulmúlta az előző köteteket – a befejezése viszont egy akciódúsabb ötödik kötetet ígért. Bevallom, kissé tartottam ettől a résztől, amit nem segített elő az sem, hogy pont úgy indult a történet, ahogy nem annyira szerettem volna. Hogy később jobb lett-e?

Nos, olvastatni kezdte magát, és több érdekes aspektusa is lett. Végül is, jobb volt, mint a negyedik rész, azonban ez a kötet sem lett szerelem. Ha össze akarnám foglalni röviden a helyzetet, azt mondanám, hogy a sorozat kifulladt. Nem képes előhívni már a bennem élő fangirlt, ahogy az előző részek – ellaposodott és már semmi eredetiséget nem mutatott. Ezzel persze nem azt mondom, hogy rossz, csak egyszerűen elveszett nagyrészt a varázsa.

Persze gondjaim is akadtak vele, amelyek felett nem tudtam szemet hunyni. Kezdjük először is a könyv egyik legjobb aspektusával – mégpedig, hogy megismerhettük, miként működnek az alkimisták. Eddig is folyamatosan azzal foglalkoztunk, hogy miként manipulálják az ügynökeiket, most azonban lehetőségünk akadt „személyesen” is megtapasztalni, milyen pszichológiai és fizikai módszereket vetnek be. Az írónő végig azt szerette volna éreztetni, hogy milyen félelmetes, gyakorlatilag legyőzhetetlen szervezet ez, ahonnan egy-két kivétellel senki nem menekült el, stb.

Elméletileg így is volt. A gyakorlat – azaz a cselekmény – oltárán azonban az alkimisták elvéreztek. Ezt már korábban is megfigyeltem, de ebben a részben tűnt ki különösen, hogy a szervezet addig volt félelmetes és kijátszhatatlan, amíg úgy nem kívánta a történet. Ha viszont úgy hozta a helyzet, hirtelen átváltottak inkompetens amatőrökbe. És ezt utáltam, mert vagy ne adott volna akkora erőt az írónő nekik, vagy ne így próbált volna megoldani egy-egy szituációt. Mert nem, itt nem a karakterek kivételes képességei mozdították előre a cselekményt, hanem az alkimisták lebutítása pár pillanatra.

Ennek eredményeként a történet logikátlanná vált, ami visszavetett az élvezeti értékéből. Bár nem csak ez okozott számomra gondot: a kliséssége is elkezdett zavarni egy idő után. Nem vártam, hogy végig különleges történetet adjon át, de ebben semmi eredetiség nem volt. Minden egyes cselekményelemét megtaláltam már legalább egy tucat másik regényben is. Ez még kiszámíthatóbbá tette, így már semmi nem okozott különösebb izgalmat.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha ez nem is a sorozat része lett volna. Mégpedig azért, mert a mellékszereplőket korábban nem hanyagolta el ennyire, mint most. Már az előző résznél is megjegyeztem, hogy kissé beszűkült az írónő látótere, és egyre kevesebbet foglalkozott a „bandával”, ebben a kötetben azonban gyakorlatilag nem is szerepeltek. Néha-néha felbukkantak, de alig pár mondatban lerendezték őket. Holott – számomra legalábbis – ők is ugyanolyan fontos részei voltak a történetnek, mint Sydney és Adrian.

Egyértelmű, hogy Sydneyéket is szeretem; mind Sydney, mind Adrian nagyon komoly karakterfejlődésen mentek keresztül a sorozat folyamán – oké, inkább Sydney, Adrian ebben a kötetben „visszaesett” kissé. A párosuk szintén nagyon izgalmas, az írónő úgy alkotta meg őket, hogy kiegészítsék egymást, és ez a mostani részben is kitűnően látszott.

Azonban. Őszinte leszek, hiába imádom őket együtt, hiába az a hatalmas út, amit bejártak, az, ami itt történt, én elhibázottnak tartom, mégpedig több okból is. Egyfelől a kényszer miatt, ami sokat visszavett abból, hogy valóban átélhessük a jelenet örömét. Másfelől viszont azért, mert még nincs meg köztük olyan szintű bizalom – létezik meg minden, de kell bárkit is emlékeztetnem Tatianára? Meg olyan olcsó megoldás volt ez, elcsalta az írónő a kapcsolatukat.

Mindent összevetve igen vegyesek az érzelmeim, bár sokkal jobb volt ez a rész az előzőnél. Ettől függetlenül viszont úgy gondolom, hogy nem kellett volna ennyire széthúzni a sorozatot, és akkor talán pörgősebb lehetett volna. A mellékszereplőket nagyon hiányoltam ebből a részből, amiért a romantika nem tudott kárpótolni. Remélem, az utolsó rész valami igazán kiemelkedő lesz, hogy pozitív élményként tarthassam számon a sorozatot.

Könyv adatai
Eredeti cím: Silver Shadows (2014)
Kiadó: Penguin
Oldalszám: 380

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése