"Egyszer egy filozófus azt kérdezte: azért vagyunk emberek, mert a csillagokat bámuljuk, vagy azért bámuljuk a csillagokat, mert emberek vagyunk?"
Neil Gaiman könyve is úgy kezdődik, ahogyan a legjobb történetek általában: egy fiúval, egy lánnyal meg egy beteljesületlen szerelemmel. De aztán egyáltalán nem úgy folytatódik, ahogyan a mesék folytatódni szoktak. Neil Gaiman ezzel a regényével is bebizonyítja, hogy nem véletlenül tartják őt a modern fantasy egyik legnagyobb alakjának.
Falva falva egy aprócska település Angliában. Arról a falról kapta a nevét, amely a falu határában húzódik, és elválasztja az emberi világot a varázslatok birodalmától. Egy hűvös októberi estén a fiatal Tristran Thorn hullócsillagot lát a falon túl a földre zuhanni, és hogy elnyerje a gyönyörűséges Victoria kezét, megígéri a lánynak: elhozza neki a lehullott csillagot. Tristran elindul hát élete nagy kalandjára a falon túli varázslatos világba, amelyet a legfurcsább teremtmények és soha nem látott lények népesítenek be. Hűséges társak, halálos ellenségek várják, és ha Tristran elég kitartó, olyasmit találhat meg, amire egyáltalán nem számított.
Neil Gaiman Csillagpor című könyve (és az abból készült film) az író egyik leghíresebb regénye. Ennek ellenére egészen idáig nem olvastam – pedig már a cím alapján szerettem volna egy napon. Könyvhétre viszont az Agave felújítva és egy lélegzetelállító borítóval ismét megjelentette – mi ez, ha nem jel?
Hogy művészien fogalmazzak, a kapcsolatunk olyan volt, mint egy fordított hullócsillag. Eleinte közömbös voltam a regény iránt, mert bár érdekes volt a vásár leírása (szeretnék olyan virágot!), nem igazán váltott ki belőlem reakciót. Ez később kezdett el változni, amikor Túlnanra kerültem Tristrannal, és elindultunk egy bizarr és lenyűgöző kalandra. Út közben pedig egyre inkább belefeledkeztem ebbe az absztrakt világba, és álmélkodva figyeltem, még milyen érdekességet láthatok. Végül pedig egy torony tetején állva szerettem bele végleg ebbe a regénybe.
Hasonlóan a Köztesvilághoz, ebben a Neil Gaiman regényben is a világ fogott meg leginkább – annak is Túlnan része, a tündérvilág. Nagyon szeretem, amikor az írók ilyen világot teremtenek, mert itt lehetőségük van minden absztrakt, esetenként elborult fantáziájukat kiélni úgy, hogy természetesnek tűnjön. Teljesen belezúgtam ebbe a világba is, óriási kaland volt egyre jobban megismerni a furcsaságait. Ehhez kötődik azonban a regény egyik „negatívuma”: nem éreztem elég kidolgozottnak Túlnant, és még többet szerettem volna megtudni róla. Nem tehetek róla, egyszerűen telhetetlen vagyok ilyen izgalmas dolgok esetében.
A tündérvilághoz meseszerű történet is dukált. A fiú elindul az ismeretlenbe, hogy szerelmének elhozzon egy hullócsillagot. Útközben különböző akadályokba ütközik, de kedvességéért segítséget is kap… Egy darabig nem igazán foglalkoztam a történettel, hiszen az előbb leírtak alapján teljesen kiszámíthatónak tartottam. Aztán fordulópontjához érkezett a mese, beköszöntött a valóság, és bár még mindig mese maradt, de nem a klasszikus értelemben véve. Itt kezdtem el igazán beleszeretni a regénybe.
Mint már említettem a bejegyzés elején, a történet vége fogott meg végül leginkább. Úgy hallottam, a film miatt nem annyira népszerű ez a befejezés, és valahol meg tudom érteni. Sokkal valóságosabban ért véget, mint számítottam rá, ami extra érzelmi töltetet adott.
A szereplők semlegesek maradtak számomra – érdekelt a sorsuk, de annyira nem törődtem velük. Ez alól Primus és testvérei voltak a kivételek. Ott nagyon drukkoltam Primusnak, hogy sikerüljön túljárnia Septimus eszén (és lehetőleg élje is túl azt). Leginkább azért nem találtam Tristrannal a közös hangot, mert nem értettem a motivációit (hirtelen felindulásból induljunk el hullócsillagot keresni oda, ahova senkit nem engednek ki a faluból). Ugyanakkor sokat változott az utazásai során, és gondolkodásmódjában is felnőtté vált. Bár kis lükéje nagyon sokára reflektált a tetteire, de megtette. Tristranhoz hasonlóan Yvaine is keresztülment karakterfejlődésen. Tetszett, hogy az ártatlan és naiv lányból milyen komoly és erős nő vált.
Habár a főszereplő cselekedeteinek mozgatórugója a szerelem volt, a romantika nem játszott annyira komoly szerepet a könyvben. Néhányszor került csak elő, mennyire szereti Tristrant Victoriat, de azon túl a végéig nem is igazán foglalkoztunk vele. Féltem, hogy túlságosan hangsúlyos lesz, úgyhogy hálás volt, amiért más került a középpontba.
Mindent összevetve a Csillagpor olvasása fantasztikus élmény volt számomra. Megtaláltam benne azt a pluszt, ami megkülönbözteti a jó regényt a különlegestől. Gaiman ismét olyan világot teremtett, amiben rengeteg ideig elbóklásznék. Ráadásul kiválóan keverte össze a mesét és a valóságot, amivel felrakta a pontot az i-re. Biztos vagyok benne, hogy még sokszor újraolvasom ezt a drágaságot is.
Hogy művészien fogalmazzak, a kapcsolatunk olyan volt, mint egy fordított hullócsillag. Eleinte közömbös voltam a regény iránt, mert bár érdekes volt a vásár leírása (szeretnék olyan virágot!), nem igazán váltott ki belőlem reakciót. Ez később kezdett el változni, amikor Túlnanra kerültem Tristrannal, és elindultunk egy bizarr és lenyűgöző kalandra. Út közben pedig egyre inkább belefeledkeztem ebbe az absztrakt világba, és álmélkodva figyeltem, még milyen érdekességet láthatok. Végül pedig egy torony tetején állva szerettem bele végleg ebbe a regénybe.
Hasonlóan a Köztesvilághoz, ebben a Neil Gaiman regényben is a világ fogott meg leginkább – annak is Túlnan része, a tündérvilág. Nagyon szeretem, amikor az írók ilyen világot teremtenek, mert itt lehetőségük van minden absztrakt, esetenként elborult fantáziájukat kiélni úgy, hogy természetesnek tűnjön. Teljesen belezúgtam ebbe a világba is, óriási kaland volt egyre jobban megismerni a furcsaságait. Ehhez kötődik azonban a regény egyik „negatívuma”: nem éreztem elég kidolgozottnak Túlnant, és még többet szerettem volna megtudni róla. Nem tehetek róla, egyszerűen telhetetlen vagyok ilyen izgalmas dolgok esetében.
A tündérvilághoz meseszerű történet is dukált. A fiú elindul az ismeretlenbe, hogy szerelmének elhozzon egy hullócsillagot. Útközben különböző akadályokba ütközik, de kedvességéért segítséget is kap… Egy darabig nem igazán foglalkoztam a történettel, hiszen az előbb leírtak alapján teljesen kiszámíthatónak tartottam. Aztán fordulópontjához érkezett a mese, beköszöntött a valóság, és bár még mindig mese maradt, de nem a klasszikus értelemben véve. Itt kezdtem el igazán beleszeretni a regénybe.
Mint már említettem a bejegyzés elején, a történet vége fogott meg végül leginkább. Úgy hallottam, a film miatt nem annyira népszerű ez a befejezés, és valahol meg tudom érteni. Sokkal valóságosabban ért véget, mint számítottam rá, ami extra érzelmi töltetet adott.
A szereplők semlegesek maradtak számomra – érdekelt a sorsuk, de annyira nem törődtem velük. Ez alól Primus és testvérei voltak a kivételek. Ott nagyon drukkoltam Primusnak, hogy sikerüljön túljárnia Septimus eszén (és lehetőleg élje is túl azt). Leginkább azért nem találtam Tristrannal a közös hangot, mert nem értettem a motivációit (hirtelen felindulásból induljunk el hullócsillagot keresni oda, ahova senkit nem engednek ki a faluból). Ugyanakkor sokat változott az utazásai során, és gondolkodásmódjában is felnőtté vált. Bár kis lükéje nagyon sokára reflektált a tetteire, de megtette. Tristranhoz hasonlóan Yvaine is keresztülment karakterfejlődésen. Tetszett, hogy az ártatlan és naiv lányból milyen komoly és erős nő vált.
Habár a főszereplő cselekedeteinek mozgatórugója a szerelem volt, a romantika nem játszott annyira komoly szerepet a könyvben. Néhányszor került csak elő, mennyire szereti Tristrant Victoriat, de azon túl a végéig nem is igazán foglalkoztunk vele. Féltem, hogy túlságosan hangsúlyos lesz, úgyhogy hálás volt, amiért más került a középpontba.
Mindent összevetve a Csillagpor olvasása fantasztikus élmény volt számomra. Megtaláltam benne azt a pluszt, ami megkülönbözteti a jó regényt a különlegestől. Gaiman ismét olyan világot teremtett, amiben rengeteg ideig elbóklásznék. Ráadásul kiválóan keverte össze a mesét és a valóságot, amivel felrakta a pontot az i-re. Biztos vagyok benne, hogy még sokszor újraolvasom ezt a drágaságot is.
Könyv adatai
Eredeti cím: Stardust (1999)
Kiadó: Agave (2016)
Oldalszám: 216
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése