"Az idő cseppfolyós errefelé."
A tizenkét hónapnak is múlatnia kell valahogy az időt, hát mesélnek egymásnak. Árnyék hiába utazik Skóciába, akit az istenek egyszer megtaláltak, azt nem hagyják békén. Ha betévedünk egy partira, ahol gyönyörű lányok vannak, azért kérdezzünk rá, honnan jöttek. Neil Gaiman a tőle várható virtuozitással, könnyedén váltva az abszurd, humoros és morbid hangulatokat, ezúttal novellákban és versekben mutatja be azt a világot, amit csak ő lát a valóság látóterének szélén.
Mondhatni, függője lettem Neil Gaiman műveinek. És szerencsére nincs hiány belőlük! Múlt hónapban olvastam el a Tükör és füst novelláskötetet, ami az idei évem egy kedvence lett, így viszonylag magas elvárásokkal álltam neki a Törékeny holmiknak is. Reménykedtem benne, hogy ismét egy ütős, mágikus (és néhol kissé keserédes) történetgyűjtemény lesz.
Nem kellett csalódnom.
Először essünk túl a kötet legnagyobb hibáján, a magyar kiadáson. Az új verzió borítója gyönyörű, viszont a szöveggondozással komoly gondok voltak – főleg a korrektúrával. Rengeteg elütés, kimaradt betűk, rossz ragozás, kisbetűvel kezdődő mondat csúfította el az amúgy igényesen lefordított szöveget; ezzel pedig elterelte a figyelmemet magáról a tartalomról. Mivel pedig ez nem megszokott a kiadótól, értetlenül állok az eset előtt.
Ezekkel a mondatokkal kezdődik Neil Gaiman 2006-ban megjelent novella- és versgyűjteménye. Ebből a mondatból már tudtam, hogy ismét egy különleges utazásban lesz részem. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy Gaiman milyen kivételes módon ragadja magával az olvasóit. Teljesen hétköznapi dolgokból varázsol valami egyedit – nem mindig szépet (sőt, sokszor sajgó szíveket hagy maga mögött) -, valami felejthetetlent, miközben fittyet hány a sztereotípiákra és klisékre.
Mindezek mellett a novellái nem csupán szórakoztatják (esetleg elborzasztják) az olvasókat, hanem fel is kérik keringőre, hogy merengjenek el kissé a saját életükön és nézeteiken. Persze lehet ezeket a történeteket egyszerű szórakozásként is olvasni, kissé eljátszadozni a morbid mesevilágban – azonban a felszín alatt ennél sokkal több rejtőzik. Azt hiszem, pontosan emiatt vált Neil Gaiman az egyik kedvenc szerzőmmé mostanára.
Nem lesz meglepő, hogy érzelmileg ismételten megviselt ez a kötet. Néha egy egyszerűnek látszó történet olyan fordulatot tartogatott, hogy akárhányszor eszembe jut, megrohamoznak az érzelmek. Ez mondjuk a könyv 80%-ra igaz – alig akadt olyan elbeszélés / vers, amely ne váltott volna ki belőlem valamilyen reakciót.
Néha sírni tudnék, mikor eszembe jut valamelyik történet. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy miként lehetséges egy-egy ilyen szívszaggató gondolatot beágyazni egy mesébe anélkül, hogy elveszítse a súlyát. Viszont nem csak szomorúság övezi ezeket a történeteket, néha megjelenik egy kis humor, esetleg remény, és néha minden szép lesz.
Elsőre úgy tűnhet, hogy nincs semmi összefüggés az egyes elbeszélések / versek közt, azonban ez nem így van. Nem véletlenül ilyen sorrendben kerültek bele a kötetben, sok-sok utalás található korábbi történetekre (néhol ugyanazok a szereplők tűnnek fel), amely egy kis extrát ad az adott sztorinak.
Maguk a novellák és versek legtöbb esetben nagyszerűek voltak. Egy-két olyan történet akadt, amely kissé átlagosabb volt a többinél, azonban ezekkel sem volt semmi gondom. Csupán csak nem maradtak meg bennem annyira, mint a többség.
A kedvenc történetem, A másik, mindösszesen négy oldalt tett ki, és az alábbi mondattal indul: „Az idő cseppfolyós errefelé – szólalt meg a démon.” Azóta is kísért ez a mondat, és maga a sztori is, ami egyfajta reflexióként működött; ami ismételten elevenembe talált. A másik mellett érdemes kiemelni a Smaragdzöld tanulmányt (ami egy kicsavart, lebilincselő Sherlock Holmes feldolgozás) és az Október a székbent (ami az első érzelmi megrázkódtatást okozta).
Az egyes sztorikat nem csupán az érzelmi faktoruk miatt érte meg elolvasni. Gyakran olyan fordulatok kerültek bele, amelyekre nem is gondoltam volna. Ennek csak az lett a hátránya, hogy egy idő után elkezdtem várni őket, és mikor nem történt meg, kissé csalódott voltam. Nem szabad így elkényeztetni az olvasót, még a végén túl magas elvárásokat kezd állítani a szerző elé.
Csodálatos világok, lebilincselő történetek és elgondolkodtató üzenetek ide vagy oda, nem lenne teljes ez a gyűjtemény azon karakterek nélkül, akikkel mindez történt. Neil Gaiman nem foglalkozott azzal, hogy bemutassa nekünk a szereplőit – sokszor azt se tudtam, szőke vagy barna hajú-e a főszereplőm, a nevek pedig gyakran elő sem kerültek -, mégis úgy éreztem, ismerem őket. A történetük által váltak valóságossá, keltek életre anélkül, hogy hosszas oldalakat töltöttünk volna azzal, hogy megismerjük őket. Ami egyébként érdekes jelenség, mert előfordult már olyan, hogy egy trilógia sem volt elég ahhoz, hogy egy-egy szereplője valóságossá váljon. Itt azonban az emberek és természetfeletti lények a tetteik és gondolataik által már elérték, hogy kötődjek hozzájuk.
Mindent összevetve a Törékeny holmik egy kivételes olvasmány volt, amely – hasonlóan a Tükör és füsthöz – ideális az őszi időszakra. A történetek viszonylag sokféle témát dolgoztak fel, és érzelmek hadát váltották ki belőlem. Neil Gaiman ismételten elbűvölt; már az első mondattal magával ragadott, és egy olyan útra vitt, amely ugyan sokszor érzelmileg megviselt, mégis élveztem minden pillanatát. A kötetet azoknak ajánlom, akik valami különlegesre vágynak, akik nem riadnak vissza a csúf valóság meseszerű ábrázolásától. Nekem pedig most már el kell olvasnom az Amerikai isteneket, mert az ahhoz köthető novella felettébb meggyőzőre sikerült.
Nem kellett csalódnom.
Először essünk túl a kötet legnagyobb hibáján, a magyar kiadáson. Az új verzió borítója gyönyörű, viszont a szöveggondozással komoly gondok voltak – főleg a korrektúrával. Rengeteg elütés, kimaradt betűk, rossz ragozás, kisbetűvel kezdődő mondat csúfította el az amúgy igényesen lefordított szöveget; ezzel pedig elterelte a figyelmemet magáról a tartalomról. Mivel pedig ez nem megszokott a kiadótól, értetlenül állok az eset előtt.
„Azt hiszem… inkább emlékeznék egy olyan életre, amit törékeny holmikra tékozoltam, mint amiben erkölcsi adósságot halmoztam fel.”
Mindezek mellett a novellái nem csupán szórakoztatják (esetleg elborzasztják) az olvasókat, hanem fel is kérik keringőre, hogy merengjenek el kissé a saját életükön és nézeteiken. Persze lehet ezeket a történeteket egyszerű szórakozásként is olvasni, kissé eljátszadozni a morbid mesevilágban – azonban a felszín alatt ennél sokkal több rejtőzik. Azt hiszem, pontosan emiatt vált Neil Gaiman az egyik kedvenc szerzőmmé mostanára.
„De ha a rémálomnak vége, úgy az álom is halott.”
Néha sírni tudnék, mikor eszembe jut valamelyik történet. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy miként lehetséges egy-egy ilyen szívszaggató gondolatot beágyazni egy mesébe anélkül, hogy elveszítse a súlyát. Viszont nem csak szomorúság övezi ezeket a történeteket, néha megjelenik egy kis humor, esetleg remény, és néha minden szép lesz.
„Szeretem, ha a dolgok történet formájúak.”
Maguk a novellák és versek legtöbb esetben nagyszerűek voltak. Egy-két olyan történet akadt, amely kissé átlagosabb volt a többinél, azonban ezekkel sem volt semmi gondom. Csupán csak nem maradtak meg bennem annyira, mint a többség.
A kedvenc történetem, A másik, mindösszesen négy oldalt tett ki, és az alábbi mondattal indul: „Az idő cseppfolyós errefelé – szólalt meg a démon.” Azóta is kísért ez a mondat, és maga a sztori is, ami egyfajta reflexióként működött; ami ismételten elevenembe talált. A másik mellett érdemes kiemelni a Smaragdzöld tanulmányt (ami egy kicsavart, lebilincselő Sherlock Holmes feldolgozás) és az Október a székbent (ami az első érzelmi megrázkódtatást okozta).
Az egyes sztorikat nem csupán az érzelmi faktoruk miatt érte meg elolvasni. Gyakran olyan fordulatok kerültek bele, amelyekre nem is gondoltam volna. Ennek csak az lett a hátránya, hogy egy idő után elkezdtem várni őket, és mikor nem történt meg, kissé csalódott voltam. Nem szabad így elkényeztetni az olvasót, még a végén túl magas elvárásokat kezd állítani a szerző elé.
„Valójában hasonlóak vagyunk, bennünk is megvan az a sok nyavalya, amitől ti emberek emberekké váltok: a félelmeitek, a magányosságotok és a zavarodottságotok, ezek bennünk sem oldódtak. Csakhogy mi hidegebbek vagyunk, halottabbak. […] Emlékszem, milyen volt érezni, milyen volt boldognak, szomorúnak, bármilyennek lenni…”
Mindent összevetve a Törékeny holmik egy kivételes olvasmány volt, amely – hasonlóan a Tükör és füsthöz – ideális az őszi időszakra. A történetek viszonylag sokféle témát dolgoztak fel, és érzelmek hadát váltották ki belőlem. Neil Gaiman ismételten elbűvölt; már az első mondattal magával ragadott, és egy olyan útra vitt, amely ugyan sokszor érzelmileg megviselt, mégis élveztem minden pillanatát. A kötetet azoknak ajánlom, akik valami különlegesre vágynak, akik nem riadnak vissza a csúf valóság meseszerű ábrázolásától. Nekem pedig most már el kell olvasnom az Amerikai isteneket, mert az ahhoz köthető novella felettébb meggyőzőre sikerült.
Könyv adatai
Eredeti cím: Fragile Things (2006)
Kiadó: Agave könyvek (2017)
Oldalszám: 366
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése