Richelle Mead: Vérvonalak

"A történelemben akkor következtek be a legnagyszerűbb változások, amikor egyesek képesek voltak túllépni azon, amikre mások tanították őket."

Sorozat: Vérvonalak #1

A nagy sikerű Vámpírakadémia könyvsorozat egyik mellékszereplője, Sydney, az Alkimista élete teljesen új fordulatot vesz, amikor kegyvesztett státuszából hirtelen a mora vámpírtársadalom egyik legrangosabb és legféltettebb tagja, Jill Mastrano személyes testőrévé nevezik ki. A vámpírok közelsége miatti viszolygása hirtelen eltörpül egy sokkal ijesztőbb probléma mellett: magántanulóként töltött gyermekkora után Sydney belecsöppen a gimnáziumi élet kellős közepébe. Miközben egy zaklatott lelkivilágú - mellékesen vámpír - kamaszról gondoskodik, és az iskolai klikkek között próbál eligazodni, az Alkimista berkeken belüli ármánykodással is meg kell küzdenie. Sydney hamarosan ijesztő események középpontjában találja magát. A diákok különleges képességeket biztosító tetoválásainak titkát, valamint a vámpírgyilkosságok rejtélyét is kénytelen lesz felderíteni. A tét a szeretett húga jövője, a saját karrierje és az akarata ellenére egyre jobban megkedvelt Jill élete. Az új sorozat meglepő fordulatokkal teli első részében sok eltemetett titok kerül a felszínre, és az új szereplők mellett olyan régi ismerősöket is üdvözölhetünk, mint Adrian Ivaskov, a lélekmágus szépfiú, vagy Abe Mazur, a tetteivel a törvényesség határán táncoló kalandor. Ahol pedig ők jelen vannak, ott a baj sem járhat messze.

2012. szeptember 11-én vásároltam meg Richelle Mead: Vérvonalak könyvét, amely egészen 2017-ig várt arra, hogy végre kézbe vegyem. Az írónő Vámpírakadémia sorozata szívszerelmem volt, úgyhogy valami hasonló élményt szerettem volna ettől a regénytől is. Jelentem, megkaptam.

Bár nem indult valami fényesen a kapcsolatunk. Annyira más volt, mint az előtte olvasott könyvem (egy adult high fantasy), hogy jó pár oldalba telt, mire hozzászoktam ehhez a stílushoz. Ettől függetlenül, úgy jellemezném ezt a regényt, hogy „nagyon YA”; annak minden pozitív és negatív tulajdonságával együtt.

A Vérvonalak a Vámpírakadémia sorozat spin-offja, így már egy ismerős világba csöppentem. Mivel azonban elég régen olvastam a Vámpírakadémiát, elég sok mindent felejtettem. Ezért nagyon hálás voltam, hogy az írónő a könyv elejébe beleszőtte azokat az információkat, amelyek relevánsak ennek a sorozatnak a szempontjából. Ráadásul nem csupán annyiból állt a háttérvilág, mint amennyit eddig megismertünk, hanem bővült is – elkezdtünk megismerkedni az alkimistákkal közelebbről, valamint újabb dolgokat tudtunk meg a strigákról is. Nagyon jó, hogy az írónő igyekszik még tovább mélyíteni a világát.

A történet egy klasszikus nyomozós eseménysorozatot mutatott be, és leginkább ezért nem vált kedvenccé a Vérvonalak – egyfelől ugyanis kissé klisés volt, másfelől elég kiszámítható, harmadrészről pedig a főszereplők válogatott megfigyelőképessége mozgatta előre a cselekményt. Ez utóbbi volt a legfrusztrálóbb, ugyanis néha FBI ügynököket megszégyenítő módon vették észre a legapróbb dolgokat is, máskor viszont egy legyintéssel reagáltak jelentős történésekre. Ha nagyon figyeltem volna a történetre, akkor ez sokkal jobban zavart volna, így azonban különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Pláne, mivel azért egy meglepetést sikerült okoznia az írónőnek.

Kérdezhetnétek, hogyha nem a történetet figyeltem annyira, mi kötötte le a figyelmemet? A karakterek. Ők az okai annak, hogy ennyire megkedveltem ezt a sorozatot is, és amiért úgy érzem, ismét egy nagyon addiktív világ részese lettem. A főbb szereplők jelentős részét már megismerhettem a Vámpírakadémia sorozatban, úgyhogy itt már régi ismerősökként köszönhettem őket. Ennek ellenére a főbb szereplőket új szemszögből láthattam, így egy-két esetben meg is változott róluk a véleményem. Erre a legjobb példa Sydney, akinek a háttértörténete megmagyarázza a személyiségét.

Nagyon könnyű volt szimpatizálni vele, két fejezet kellett, hogy a kedvencem legyen. Örülök, hogy az írónő ilyen érett főszereplőnőt teremtett. Sydney mellett természetesen meg kell említenem Adriant is, aki az egyik oka, hogy olvasni akartam ezt a sorozatot. Nagyon szerettem őt a Vámpírakadémiában is, de Roset mindig is Dmitrijjel képzeltem el, így nem tudtam úgy imádni őt, ahogy illene. Most azonban szabad volt a vásár, Adrian is kiteljesedett, én pedig végre tudtam fókuszálni is rá. Ő nem változott a Vámpírakadémia óta, de az írónő azért törekedett rá, hogy tovább árnyalja a személyiségét.

Ami leginkább meglepett, az a romantika hiánya. Elég nyilvánvaló, hogy Sydney és Adrian közt fog kialakulni valami (remélem, nem tévedek), viszont azt hittem, ez már az első kötetben megtörténik. Ehelyett egy nagyon lassan építkező románcot kaptam, amit egyszerűen imádok! Nagyon shipelem Sydneyt és Adriant; ők tipikusan az ellentétek vonzzák egymást kategória. Ráadásul a köztük lévő kémiának köszönhetően minden egyes jelenetüknél fangirlködtem. Remek páros, jól kiegészítik egymást, ráadásul olyan jó látni, hogy önmagukat adhatják a másik előtt.

Mindent összevetve a Vérvonalak igazán kellemes olvasmány volt. A Vámpírakadémia rajongóknak egyértelműen kötelező darab, de önmagában is érthető (leszámítva, hogy elspoilerezi a másik sorozatot). A regény legnagyobb erőssége egyértelműen a karakterek – az írónő nagyon profi abban, hogy szerethető (vagy nem) szereplőket alkosson, akik miatt megéri olvasni a sorozatot. Sikerült ismét ráfüggnöm a vámpírvilágra, úgyhogy hamarosan folytatom is Sydney és Adrian (meg a többiek – ők is fontosak, csak leginkább ez a két jómadár foglalkoztat) történetét.

Könyv adatai

Eredeti cím: Bloodlines (2011)

Kiadó: Agave (2012)

Oldalszám: 334