"A kapcsolatok nem az ideális szerelemről és a hepiendekről szólnak."
Sorozat: Tempest #3
Miközben Jackson felépül a halálközeli élményéből, nem csupán azok veszik körül, akiket legjobban szeret - az apja, Courtney és Holly -, hanem néhány eredeti időutazó is. Ahogy egyre többet tud meg az életükről, nyilvánvalóvá válik, hogy véget kell vetniük Thomas és Doktor Ludwig kísérleteinek. Ami egy egyszerű szökési tervként indult, háborúvá változik az idő és az emberiség, a szabad akarat és a béke között. Az a harc, aminek megvívását Jackson magára vállalta, és nem lesz hajlandó visszakozni. Semmiért. Senkiért.
Julie Cross Tempest regényére a borítójának köszönhetően figyeltem fel, de már a kezdetektől magával ragadott. A második rész szintén tetszett, viszont ezt követően kimaradt pár év a sorozat olvasásában, illetve felejtettem is. Ennek ellenére, mikor elkezdtem olvasni a könyvet, azt reméltem, hogy az eddig megszeretett környezetbe kerülök vissza, és újra beleszerethetek úgy a sorozatba, ahogy anno tettem. Ó, én szegény, mélabús lélek!
Mit tettem, amivel kiérdemeltem, hogy az egyik kedvenc sorozatom ennyire borzalmas, kritikán aluli, fájdalmas, szörnyű, elrontott befejezést kapjon? De komolyan, hogy lehet az, hogy a sorozat, amivel teljes mértékben elfogult vagyok, amit annyira imádtam, képes arra, hogy kis híján olvasási válságba lökjön? (Tekintve, hogy inkább fanficeket olvastam, csak ne kelljen ránéznem a könyvre.)
Ez finoman szólva is botrányos volt minden szempontból. Az időutazásos rész megértését a könyv első 20 oldala után el kellett engednem, annyira logikátlan és értelmetlen volt. Már a második részben is felvetődtek bennem kérdések, de ebben a kötetben érthetetlen volt az egész – most akkor ki, hova, mikor, miért? Nem volt elég, hogy az alapok teljes káoszba fulladtak, még az írónő bedobált újabb és újabb problémákat, amelyek, miután már nem foglalkoztatták tovább őt, eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna.
Szomorúsággal töltött el a tény is, hogy nemcsak az időutazás mechanikájável adódtak problémák, hanem magával a történettel is. Annyiszor megkérdőjelezhető a cselekmény logikája, hogy végképp elvágta magát nálam. Ráadásul próbált fordulatos lenni, meg valami nagyot alkotni az írónő, de annyira félt végül, hogy mindent, amivel javított volna a regényen, a sutba dobott, és ment a legkényelmesebb megoldással. És ez irritáló volt, mert volt egy pont, ahol még el is kezdett érdekelni a dolog, hátha, de ugyan… csak ámítottam magam. Bár végiggondolva, alapvetően elég súlytalan volt a történet – az esemény, amire leginkább vártam volna a második rész alapján, nagyjából két oldalban lett lerendezve (felfelé kerekítve az oldalszámot), ráadásul úgy, hogy semmi érzelmi hatása nincs. Még izgulni sem lehet rajta, semmi. Röviden összefoglalva, ez a minimális cselekményszál is teljesen logikátlan és kusza volt, ami abszolút érdektelenné tett.
Hasonlóképp zavartak a karakterek is. Hiába volt mindenkiből legalább három ebben a történetben, mindannyian annyira papírmasék voltak, hogy hihetetlen. És a motivációjuk? Meg némely döntésük, ami a minimálisan bemutatott személyiségüknek totál ellentmond? Még a kedvenc szereplőmet sem tudtam hova tenni, mert kifakult és eltűnt a süllyesztőben. Jackson például be lett állítva egy különleges hópihének, de bárki megnézi kicsit közelebbről, csak egy felelőtlen, csapongó fiú, aki képes az időben utazni (ahogy szinte mindenki körülötte). Minden karakterfejlődése semmissé lett ebben a részben; az élete fő dilemmája arra szűkült le, hogy Hollyval lenni vagy távol tartani magát tőle. (A válasz erre a kérdésre, elég szimpla: épp, ahogy a szél fúj, vagy a dramaturgia kívánja.) Épp ezért mondom, hogy mindaz az áldozat, amit meghozott, akik azzá tették, aki volt a rész első oldalán, semmissé vált.
Végezetül ki kell térnem a romantikára is, ami miatt többször is a fejemet fogtam. Drámai rész… hmm… oldjuk meg egy-két csókkal, az biztos megold mindent. És a legrosszabb, hogy általában tényleg így történt, mert ezek a varázscsókok, amikkel ezek szerint a téri-idő kontinuumot is helyre lehet állítani, tényleg eltűntetnek problémákat. Megoldatlanul ugyan, de kit izgat ez, amikor olvashatok a párocska belső gyötrelmeiről is, amiket általában ezek a fellobbanó lángolások eredményeznek. Annyi műdráma volt, hogy már nem bírtam. Utáltam már a főszereplők közti kapcsolatot, mert értelmetlen, csapongó és simán kidolgozatlan lett (az, hogy ugyanazt elismételjük ötvenszer, nem ad mélységet). Ó, meg persze akadt olyan páros, akit csak azért dobott össze az írónő, hogy nehogy valaki egyedül maradjon. Még véletlenül sem…
Mindent összevetve, amennyire imádtam kezdetekben ezt a sorozatot, annyira nem szerettem a befejezést. De komolyan – minden, amit tönkre lehet tenni egy könyvben, tönkretett az írónő. Mindez megfejelve a rossz írásmóddal, meg is született az idei első mazochista olvasmányom.
Mit tettem, amivel kiérdemeltem, hogy az egyik kedvenc sorozatom ennyire borzalmas, kritikán aluli, fájdalmas, szörnyű, elrontott befejezést kapjon? De komolyan, hogy lehet az, hogy a sorozat, amivel teljes mértékben elfogult vagyok, amit annyira imádtam, képes arra, hogy kis híján olvasási válságba lökjön? (Tekintve, hogy inkább fanficeket olvastam, csak ne kelljen ránéznem a könyvre.)
Ez finoman szólva is botrányos volt minden szempontból. Az időutazásos rész megértését a könyv első 20 oldala után el kellett engednem, annyira logikátlan és értelmetlen volt. Már a második részben is felvetődtek bennem kérdések, de ebben a kötetben érthetetlen volt az egész – most akkor ki, hova, mikor, miért? Nem volt elég, hogy az alapok teljes káoszba fulladtak, még az írónő bedobált újabb és újabb problémákat, amelyek, miután már nem foglalkoztatták tovább őt, eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna.
Szomorúsággal töltött el a tény is, hogy nemcsak az időutazás mechanikájável adódtak problémák, hanem magával a történettel is. Annyiszor megkérdőjelezhető a cselekmény logikája, hogy végképp elvágta magát nálam. Ráadásul próbált fordulatos lenni, meg valami nagyot alkotni az írónő, de annyira félt végül, hogy mindent, amivel javított volna a regényen, a sutba dobott, és ment a legkényelmesebb megoldással. És ez irritáló volt, mert volt egy pont, ahol még el is kezdett érdekelni a dolog, hátha, de ugyan… csak ámítottam magam. Bár végiggondolva, alapvetően elég súlytalan volt a történet – az esemény, amire leginkább vártam volna a második rész alapján, nagyjából két oldalban lett lerendezve (felfelé kerekítve az oldalszámot), ráadásul úgy, hogy semmi érzelmi hatása nincs. Még izgulni sem lehet rajta, semmi. Röviden összefoglalva, ez a minimális cselekményszál is teljesen logikátlan és kusza volt, ami abszolút érdektelenné tett.
Hasonlóképp zavartak a karakterek is. Hiába volt mindenkiből legalább három ebben a történetben, mindannyian annyira papírmasék voltak, hogy hihetetlen. És a motivációjuk? Meg némely döntésük, ami a minimálisan bemutatott személyiségüknek totál ellentmond? Még a kedvenc szereplőmet sem tudtam hova tenni, mert kifakult és eltűnt a süllyesztőben. Jackson például be lett állítva egy különleges hópihének, de bárki megnézi kicsit közelebbről, csak egy felelőtlen, csapongó fiú, aki képes az időben utazni (ahogy szinte mindenki körülötte). Minden karakterfejlődése semmissé lett ebben a részben; az élete fő dilemmája arra szűkült le, hogy Hollyval lenni vagy távol tartani magát tőle. (A válasz erre a kérdésre, elég szimpla: épp, ahogy a szél fúj, vagy a dramaturgia kívánja.) Épp ezért mondom, hogy mindaz az áldozat, amit meghozott, akik azzá tették, aki volt a rész első oldalán, semmissé vált.
Végezetül ki kell térnem a romantikára is, ami miatt többször is a fejemet fogtam. Drámai rész… hmm… oldjuk meg egy-két csókkal, az biztos megold mindent. És a legrosszabb, hogy általában tényleg így történt, mert ezek a varázscsókok, amikkel ezek szerint a téri-idő kontinuumot is helyre lehet állítani, tényleg eltűntetnek problémákat. Megoldatlanul ugyan, de kit izgat ez, amikor olvashatok a párocska belső gyötrelmeiről is, amiket általában ezek a fellobbanó lángolások eredményeznek. Annyi műdráma volt, hogy már nem bírtam. Utáltam már a főszereplők közti kapcsolatot, mert értelmetlen, csapongó és simán kidolgozatlan lett (az, hogy ugyanazt elismételjük ötvenszer, nem ad mélységet). Ó, meg persze akadt olyan páros, akit csak azért dobott össze az írónő, hogy nehogy valaki egyedül maradjon. Még véletlenül sem…
Mindent összevetve, amennyire imádtam kezdetekben ezt a sorozatot, annyira nem szerettem a befejezést. De komolyan – minden, amit tönkre lehet tenni egy könyvben, tönkretett az írónő. Mindez megfejelve a rossz írásmóddal, meg is született az idei első mazochista olvasmányom.
Könyv adatai
Eredeti cím: Timestorm (2014)
Kiadó: St. Martin's Griffin
Oldalszám: 368
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése