2016. augusztus 15., hétfő

Brian McClellan: Őszi köztársaság

"Meghalnék a hazámért. De inkább ölök érte. Készítsék a csapataikat. Indulunk!"

Sorozat: Lőpormágus-trilógia #3

Tamás tábornagy sikeresen visszaérkezik szeretett hazájába, ám a főváros, Adró, történetében először idegen megszállók kezére került. Egyetlen fia eltűnt, szövetségeseit képtelen megkülönböztetni az ellenségeitől, az erősítés pedig csak hetek múlva érkezhet.
A továbbra is a Kez támadásait nyögő, vezető nélkül maradt adrói hadsereg végül önmaga ellen fordul. Adamat felügyelő ebbe a konfliktusba keveredik elrabolt fia keresése közben.
Kétlövetű Tániel, akit saját katonái üldöznek, igyekszik megóvni az egyetlen reményt arra, hogy Adró pusztulás nélkül vészelje át a háborút…




Előre leszögezem, hogy teljesen ki vagyok készülve. Már napok teltek el, hogy befejeztem a Lőpormágus-trilógiát, de még mindig nem tettem túl magam rajta. Nem fáj már annyira az elválás, de mikor eszembe jut, gyűlölöm és szeretem egyszerre. Olyan ez, mint egy Three Days Grace dal.

A Lőpormágus-trilógia az egyik kedvenc high fantasy sorozatom, így nagyon vártam az utolsó kötet megjelenését. Mikor megkaptam, azonnal rávetettem magam, majd azzal a lendülettel el is akadtam. Nem álltam készen arra, hogy befejezzem. Ennek köszönhetően közel három hónapon keresztül csak kerülgettem, hogy aztán két nap alatt elolvassam. Mert ez egy ilyen sorozat – ha egyszer elkap a gépszíj, nincs menekvés. Nem mondhatod, hogy szeretnél mást is csinálni, nem engedi.

Az Őszi köztársaságban Brian McClellan begyújtotta az összes puskaport és valami fenomenálisat alkotott. Ez várható is volt, hiszen a második rész végén a főváros és a hadsereg is az elesés szélén álltak és általános káosz uralkodott mindenhol. Már az első oldalakon pörögni kezdtek az események, elsősorban a csatatéren. Nagyjából első 300 oldal csatajelenetekből állt, én pedig végigizgulhattam, nehogy bárkinek is komoly baja essen (mondjuk hiába könyörögni a high fantasys szerzőknek, úgyis az lesz, amivel leginkább megkínozhatják szegény olvasóik amúgy is igénybevett szívét). Ebben a részben kicsit kevesebb lőpormágiával találkoztam, ellenben sokkal többet megtudtam a Kiváltságosokról, akiknek a világa örök rejtély marad, bármennyit is olvasok róluk.

A történet végig izgalmas volt, bár kissé furcsálltam, hogy ennyire különválasztotta az író a csatatéri és a fővárosi eseményeket – a könyv második feléig nem is igazán foglalkozott vele. Mikor azonban sor került rá, nem éreztem úgy, hogy teljesen kidolgozott lenne. Nem azt mondom, hogy hiányos, csak egész eddig mindent annyira aprólékosan bemutatott a szerző, hogy elkapkodottnak érződött a fővárosi rész. Így egy-két dolgot leszámítva nem éreztem át teljesen a jelentőségét sem.

De igazából akkor és ott ez nem is igazán foglalkoztatott. Mármint észrevettem a fővárosi résznél ezt a felületességet, és teljes feszültségben olvastam a csatajeleneteket, viszont leginkább a szereplők kötötték le a figyelmemet – a kis drágáim.

A Lőpormágus-trilógia szereplőgárdája emlékezetes és annyira valódiak, hogy képtelen voltam nem kötődni hozzájuk. Már említettem, de továbbra is igaz, hogy mindenkinek megvannak a maga erényei és hibái – ettől válik annyira emberivé. A kötet olvasása közben – mikor épp nem azon izgultam, hogy meghalnak-e/megsérülnek-e/előkerülnek-e/megkínozzák-e a kedvenceimet, rájöttem, mennyit is változott mindenki ebben a fél évben (három kötet nagyjából ennyi időt ölel fel). Nekem a kedvenc részeim inkább a karakterek közti interakciókhoz kötődtek, mivel ezek által jobban megismerhettem őket, ráadásul sokszor komoly érzelmi töltetet is hordoztak.

A kedvenc szereplőm még mindig Tamás tábornagy, aki ebben a kötetben is megmutatta, hogy nem véletlenül jutott el oda, ahova. Az ő karakterfejlődésében leginkább azt szerettem, hogy egyre inkább előkerült az emberi oldala is. Természetesen nem vált érzelgőssé, sokkal inkább az apróbb tettei bizonyították, hogy nem csak egy gép. Leginkább az Olemmel való jeleneteit imádtam, mert a sok rossz közt akkora megváltás volt mind.

Tániel ebben a kötetben végre teljesen felnőtt – többek közt az én szememben is. Az első részben megismert dacos, függő fiú helyett igazi harcosként jelent meg ebben a kötetben. Nem vált szívszerelmemmé, de sokkal jobban kedveltem, mint korábban. Mondjuk kissé háttérbe szorult szerintem; legalábbis olyan téren, hogy nem akadt komoly konfliktusa (leszámítva, hogy folyamatos életveszélyben volt).

És ott van még Nila, a sorozat gyengepontja. Nem reménykedtem abban, hogy megkedvelem ebben a részben, de azt sem hittem, hogy még rosszabb lesz a helyzet. Egyszerűen ki nem állhatom ezt a szereplőt! Ez azért probléma, mert Nilát pozitív karakternek alkotta meg a szerző, így a heves ellenszenvem komoly kérdéseket vet fel. De nem bírom elviselni, hogy hirtelen ő a nagy valaki, hogy a semmi alapon úgy viselkedik, ahogy. Egyáltalán nem tudtam vele szimpatizálni, és minden egyes résznél az idegeimmel játszott.

Imádom ezt a sorozatot, és annyira elkeserítő, hogy a végére értem. Nem álltam készen arra, hogy ilyen vagy olyan módon búcsút intsek a világnak és a karaktereknek (kivéve Nilát). Annyira fantasztikus volt a történetüket olvasni, megismerni a személyiségüket… drukkolni, hogy életben maradjanak, és kisebb sérülésekkel megússzák. Rengeteg érzelmet váltott ki belőlem a sorozat, mind pozitív, mind negatív értelemben (értsd: nevettem és sírtam). Egy hatalmas kaland volt ez a három rész, és nagyon fog hiányozni. Azt viszont tudom, hogy lőpormágus szeretnék lenni.



Könyv adatai
Eredeti cím: The Autumn Republic (2015)
Kiadó: Fumax (2016)
Oldalszám: 568

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése