"Meg volt a legjobb barátnőm, és azt hittem, mindent tudunk egymásról. Azt hittem, mindent elmondtunk egymásnak. De úgy tűnik, egyáltalán nem ismertem őt."
Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában.
Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott.
Gayle Forman nevével már sokszor találkoztam, sőt pár éve szerencsém is volt a „Ha maradnék” és a „Hová tűntél?” könyveihez is. Ezért is, mikor anno először megláttam az I Was Here könyvét a friss megjelenések listán, azonnal felkeltette az érdeklődésem. A fülszövegnek pedig elég volt egyetlen sorát elolvasnom, hogy tudjam, ezt a könyvet minél előbb megismerjem.
Kissé félve kezdtem el olvasni a könyvet, mivel New Adult, és aki ismeri az olvasási szokásaimat, tudja, hogy igyekszem minél nagyobb ívben kerülni az ebből a kategóriából származó könyveket. Ugyanakkor ez végre egy alapot kínált, ami garantálta, hogy nem a legklisésebb történetszálat fogom kapni. Legalább is ebben reménykedtem.
Ne tudjátok meg, a regény elején kissé szenvedtem, mert úgy éreztem, Gayle Forman nem tud érzelmekről írni. Semmilyen érzelmi mélysége nem volt a könyvnek, sőt a főszereplő is bosszantott… tényleg, minden bajom volt vele. Aztán volt egy fordulópont – úgy ötven oldal után, mikor is a Cody egy beszédet mond. Akkor kattant a helyére minden, és megkaptam azt, amit addig hiányoltam.
Nagyon tetszett, hogy az írónő ezt a témát választotta, de még jobban, hogy így dolgozta fel. Csodálatos volt az az út, amin végigviszi a főszereplőnket. Érzékeny volt, gondos, ugyanakkor olyan konklúziókat vont le, olyan igazságot mondott ki, amiről fájt olvasni. Engem igencsak kikészített; sírni tudtam volna véges-végig. Jó, persze, készültem arra, hogy a témaválasztás miatt nem egy vidám, szép az élet regényt fogok kapni, de alábecsültem az írónő képességeit. Úgyhogy megérdemeltem, amiért nem készültem fel.
Különösen értékeltem, hogy az írónő nem mond ítéletet, nem is foglal állást. Egyszerűen egy másik perspektívát kínál, hogy a könyv végén mi magunk vonhassuk le a saját következtetéseinket, mi magunk formáljuk a véleményünket. Ezenkívül egy olyan platformot is előtérbe helyezett, ami annyira nincs szem előtt. Ráadásul arra használta, hogy az előbb említett más perspektívát „hitelesen” szemléltesse.
A történet maga egy nyomozásnak is nevezhető, de sokkal inkább egy hosszú út első lépéseinek bemutatása. Mivel komoly realista regény, nem túl bonyolult eseményhálózatot kreált az írónő, azonban minden egyes részére nagy gondot fordított, hogy minél realistábban, minél őszintébben, nyersebben prezentálja azt.
Habár magasztalom a regényt a reális ábrázolásáért, azért volt egy aspektus, ami egyáltalán nem volt az. Most a romantikus szálra gondolok, ahova az írónő minden kliséjét, amit összeszedett, berakta. Mondjuk, inkább itt legyen, mint a komoly téma tárgyalásánál. Nekem egyébként ez az aspektus olyan volt, mint egy-egy lélegzetvételnyi szünet a sok fájdalom közepette. Talán éppen ezért is tetszett annak ellenére, hogy eleinte ki nem állhattam. Mondjuk köszönetem az írónőért, hogy legalább nem cukorszirupot kaptam, mert az már túl nagy ellentétben állt volna a könyv alaptémájával, és elrontotta volna. Így valamilyen szinten inkább kiegészített… ez volt a Napsütés. A végére ráadásul úgy megkedveltem a párosunkat!
A karakterek nagyon alaposan kidolgozottak, jól megformáltak lettek. Örültem, hogy az írónő két karakter ellentétes útját így bemutatta. Remekül működött szerintem. Ugyebár Cody és Meg családi háttere igen eltérő, ami az életútjukat is meghatározza. Valamiért mégis máshova vezetnek az események, mint elsőre gondolnánk. A könyv elgondolkodtatott azon, hogy milyen barátság volt az övék. Vajon megmaradt volna-e, ha Meg nem lesz öngyilkos. A regény egy olyan barátságot mutat be, ami reális – és ilyen kihívások általánosak. Ezért is szerettem olvasni róla annyira. Szerintem sokunkkal előfordult, hogy az iskola befejezése után külön városba kerültök a legjobb barátotokkal, és nem tudjátok már úgy tartani a kapcsolatot, mint korábban. Ráadásul az új környezet hatással van rád, és valamilyen szinten mindketten megváltoztok. Úgy gondolom egyébként, hogy Megék barátsága megmaradt volna így is. Már csak azért is, mert annyira szeretik egymást, hogy semmi nem állhatott volna hosszú távon közéjük.
Egyébként annyira örültem, hogy az írónő Meg és Cody barátságát helyezte középpontba, és hiába jött be a románc, végig ez maradt a hangsúlyos elem. Nagyon fájt sok-sok rész, ami róluk szólt, mert hasonlón én is átmentem. Viszont pont ez bizonyítja, hogy milyen valósághűen tud Gayle Forman írni erről a témáról. Ahogy visszagondolok, megszakad a szívem. Annyira, de annyira gyönyörű volt.
Mindent összevetve ez a könyv megrázó volt… de még mennyire. Viszont hivatalosan is ez a kedvenc Gayle Forman regényem. Annyira magával ragadó, lebilincselő, és lehengerlő történethez volt szerencsém, ami biztosan még hosszú ideig velem marad. Sokat nyújtott ez a könyv, és úgy szeretném, ha megölelhetném Codyt, és elmondjam neki, hogy ő itt van.
Kissé félve kezdtem el olvasni a könyvet, mivel New Adult, és aki ismeri az olvasási szokásaimat, tudja, hogy igyekszem minél nagyobb ívben kerülni az ebből a kategóriából származó könyveket. Ugyanakkor ez végre egy alapot kínált, ami garantálta, hogy nem a legklisésebb történetszálat fogom kapni. Legalább is ebben reménykedtem.
Ne tudjátok meg, a regény elején kissé szenvedtem, mert úgy éreztem, Gayle Forman nem tud érzelmekről írni. Semmilyen érzelmi mélysége nem volt a könyvnek, sőt a főszereplő is bosszantott… tényleg, minden bajom volt vele. Aztán volt egy fordulópont – úgy ötven oldal után, mikor is a Cody egy beszédet mond. Akkor kattant a helyére minden, és megkaptam azt, amit addig hiányoltam.
Nagyon tetszett, hogy az írónő ezt a témát választotta, de még jobban, hogy így dolgozta fel. Csodálatos volt az az út, amin végigviszi a főszereplőnket. Érzékeny volt, gondos, ugyanakkor olyan konklúziókat vont le, olyan igazságot mondott ki, amiről fájt olvasni. Engem igencsak kikészített; sírni tudtam volna véges-végig. Jó, persze, készültem arra, hogy a témaválasztás miatt nem egy vidám, szép az élet regényt fogok kapni, de alábecsültem az írónő képességeit. Úgyhogy megérdemeltem, amiért nem készültem fel.
Különösen értékeltem, hogy az írónő nem mond ítéletet, nem is foglal állást. Egyszerűen egy másik perspektívát kínál, hogy a könyv végén mi magunk vonhassuk le a saját következtetéseinket, mi magunk formáljuk a véleményünket. Ezenkívül egy olyan platformot is előtérbe helyezett, ami annyira nincs szem előtt. Ráadásul arra használta, hogy az előbb említett más perspektívát „hitelesen” szemléltesse.
A történet maga egy nyomozásnak is nevezhető, de sokkal inkább egy hosszú út első lépéseinek bemutatása. Mivel komoly realista regény, nem túl bonyolult eseményhálózatot kreált az írónő, azonban minden egyes részére nagy gondot fordított, hogy minél realistábban, minél őszintébben, nyersebben prezentálja azt.
Habár magasztalom a regényt a reális ábrázolásáért, azért volt egy aspektus, ami egyáltalán nem volt az. Most a romantikus szálra gondolok, ahova az írónő minden kliséjét, amit összeszedett, berakta. Mondjuk, inkább itt legyen, mint a komoly téma tárgyalásánál. Nekem egyébként ez az aspektus olyan volt, mint egy-egy lélegzetvételnyi szünet a sok fájdalom közepette. Talán éppen ezért is tetszett annak ellenére, hogy eleinte ki nem állhattam. Mondjuk köszönetem az írónőért, hogy legalább nem cukorszirupot kaptam, mert az már túl nagy ellentétben állt volna a könyv alaptémájával, és elrontotta volna. Így valamilyen szinten inkább kiegészített… ez volt a Napsütés. A végére ráadásul úgy megkedveltem a párosunkat!
A karakterek nagyon alaposan kidolgozottak, jól megformáltak lettek. Örültem, hogy az írónő két karakter ellentétes útját így bemutatta. Remekül működött szerintem. Ugyebár Cody és Meg családi háttere igen eltérő, ami az életútjukat is meghatározza. Valamiért mégis máshova vezetnek az események, mint elsőre gondolnánk. A könyv elgondolkodtatott azon, hogy milyen barátság volt az övék. Vajon megmaradt volna-e, ha Meg nem lesz öngyilkos. A regény egy olyan barátságot mutat be, ami reális – és ilyen kihívások általánosak. Ezért is szerettem olvasni róla annyira. Szerintem sokunkkal előfordult, hogy az iskola befejezése után külön városba kerültök a legjobb barátotokkal, és nem tudjátok már úgy tartani a kapcsolatot, mint korábban. Ráadásul az új környezet hatással van rád, és valamilyen szinten mindketten megváltoztok. Úgy gondolom egyébként, hogy Megék barátsága megmaradt volna így is. Már csak azért is, mert annyira szeretik egymást, hogy semmi nem állhatott volna hosszú távon közéjük.
Egyébként annyira örültem, hogy az írónő Meg és Cody barátságát helyezte középpontba, és hiába jött be a románc, végig ez maradt a hangsúlyos elem. Nagyon fájt sok-sok rész, ami róluk szólt, mert hasonlón én is átmentem. Viszont pont ez bizonyítja, hogy milyen valósághűen tud Gayle Forman írni erről a témáról. Ahogy visszagondolok, megszakad a szívem. Annyira, de annyira gyönyörű volt.
Mindent összevetve ez a könyv megrázó volt… de még mennyire. Viszont hivatalosan is ez a kedvenc Gayle Forman regényem. Annyira magával ragadó, lebilincselő, és lehengerlő történethez volt szerencsém, ami biztosan még hosszú ideig velem marad. Sokat nyújtott ez a könyv, és úgy szeretném, ha megölelhetném Codyt, és elmondjam neki, hogy ő itt van.
Könyv adatai
Eredeti cím: I Was Here (2015)
Kiadó: Ciceró (2015)
Oldalszám: 280
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése