"Bátoríthat, amennyit csak akar, de tudom, hogy a végén rám és Cassiusra marad minden, ahogy mindig is."
Sorozat: Éghajó Akadémia #3
Két testvér küzd a bolygó jövőjéért.
A Föld a Hatóság támadása alatt áll. Cassius Stevenson és testvére, Jesse Fisher, a Rév ellenállásának utolsó reménységei a katalizátor és a kulcs a Föld megmaradt erőforrásainak felhasználásához és az invázió leküzdéséhez.
A Hatóság azonban csak most kezdte a harcot. Új fegyverük a Föld védelmezőit nyugtalansággal tölti el. Szövetségesek változnak, árulók kerülnek el, és hamarosan a Föld utolsó esélye az egyik testvér kezében nyugszik, akinek a legvégső áldozatot kell meghoznia.
Habár a Strikeforce volt 2014 első olvasmánya, a mai napig nem tudtam teljes mértékben feldolgozni az itt történteket. Tudom, nem kellene néha teljesen beleélnem magam egy regénybe, de a kedvenc sorozataim egyike volt, és most nem elég, hogy véget ért, de miként ért véget!
És szerintem ezért még most sem tudom, mit írhatnék róla. Beszéljünk az érzelmekről, hátha úgy összeáll a teljes kép a regényről.
A Strikeforce eleje Jesse álmával indul, amely megalapozza a nem túl pozitív hangulatot, amely végül a teljes regényt áthatotta. Természetesen Nick James a szokásos módszeréhez fog, vagyis úgy dönt, a két szereplőnek nem kellene együtt maradnia (mert miért, valóban). Ennek értelmében pedig mindketten külön küldetésre mennek tele veszélyekkel.
És veszély alatt azt értem, hogy több halálközeli élményük lett ebben a részben, mint az elmúlt két részben együttvéve.
A gond igazából csak annyi volt, hogy nekem itt kissé ellaposodott a történet. Persze, történtek események, de visszatért a "bármit teszel, az nem ér jó véget, vagy ha igen, az valami nem várt szerencsével történik" fordulat mindkettejüknél. Ez az egyetlen negatívuma az egész sorozatnak, amely végig kitartott, és amely kissé visszavett abból az élményből, amely a könyv olvasását jellemzi általában.
Legnagyobb örömömre ez csak a regény feléig tart nagyjából, így utána jön az izgalom, a hatalmas felfedezések, az összeesküvés elméleteim, majd a vég ideje.
Tudom, tudom, elég drámainak hangzik mindez, de még egy héttel a könyv befejezése után is képes az agyam lekapcsolni, mikor ez a könyv kerül szóba. Amúgy ennek ellenére remélhetőleg újraolvasom terápiás célzattal.
A világfelépítéssel kapcsolatban ebben a részben is tudtunk meg még újat. Egyrészt jobban megismertük a Révet, illetve a Rídiumot, ami engem a szurokra emlékeztet még mindig. Emellett a gyöngyök természetéről és eredetéről is megtudtunk újabb információkat. Tetszett, hogy megtudtuk, hogy miként alakult ki az Ellenállás... Bár ezzel kapcsolatban azért maradt pár kérdésem:
- A zöld gyöngyök erősebbek, mint a pirosak? Mert nekem néha úgy tűnt, hogy a pirosak erősek, de mindig a zöldnek az erejével lehetett nagy dolgokat véghez vinni.
- Az Ellenállással nem sok jó dolog történt, beleértve különböző szabotálásokat is, mégis hogy maradt egyáltalán ennyi tagja mindennek ellenére?
- Egy gyöngy mennyi idő alatt ér el a Földre? Hogy lehet, hogy még a történet jelenében is érkeztek zöld gyöngyök, holott elég sok év eltelt? Különböző sebességük van?
- Vörös gyöngyök mennyi időt töltöttek a Föld körül?
Mármint tudom, hogy ezekre a könyvből nem kaphattam volna választ, de ezek a kérdések azóta is foglalkoztatnak.
A történettel kapcsolatban már említettem, mennyire izgalmas, fordulatos, néha bosszantó, de alapjában véve igazán fantasztikus volt (még mindig ignorálom a végét, so shh). Nagyra értékeltem, hogy mindkét testvérnek egyenlő mértékű szerep jutott. Bár még mindig úgy érzem, hogy Cassius cselekedett, Jesse pedig csak reagált a kialakult helyzetre. A történetben még azt találtam különlegesnek, hogy a legtöbb esemény a karakterekre volt specializálva, és az akció-faktor növelésén kívül a karakterfejlődés elősegítése is célja volt.
És azt kell mondanom, a legnagyobb fordulatok nem csak rám volt nagy hatással, hanem a főszereplők értékrendjét is megváltoztatta, megtanította őket arra, hogy nem minden az, aminek látják, ám arra is, hogy az emberek képesek a változásra. Ezek szerintem elég reális üzenetek mind a szereplők, mind az olvasók számára.
A történetre visszatérve - a fordulatok. Az egyik fordulatot elég hamar kitaláltam (de azért különböző összeesküvés-elméleteim voltak róla), viszont a legtöbb határozottan meglepett. És volt egy, amely egyenlő volt a derült égből villámcsapás jelenségével. Ez persze pozitívum, hiszen a "csavaros" történet általában pozitív jelzőként szerepel, nem? Persze a leglegvége eléggé tudjuk, hogy mi lesz, de a hogyan valósul meg ezúttal nem a megszokott módon valósult meg.
Egyébként, ezt már említettem olvasás közben is, de ez a könyv megérdemelne egy megfilmesítést. Már csak a gyöngyök hullása miatt is, de Nick James annyi olyan jelenetet írt, amelyet szinte láttam magam előtt, hogy film kéne róla. Bár én már azt a tényt is értékelem, hogy drága írónk ennyire deskriptív leírásokat alkalmazott egy-egy történetelem ábrázolására.
A karakterek - ebben a részben a fülszöveg szerint nagyon sok karakteri kapcsolat megváltozott (nem igazán), és velük kapcsolatban is elég sok fordulatra számíthatunk (na, ez viszont igaz). Minden nagyon csavar egy-egy karakterhez volt köthető, nem pedig helyzethez. És az ilyen kiszámíthatatlanságot, mikor nem tudjuk, egy szereplő mit fog tenni legközelebb, annyira szeretem!
Ebben a részben is lettek új szereplők, bár közülük csak egy jelentős karakter van, akiről bármit mondanék, az spoileres lenne (a misztikus új szintre emelése ez). Madame játszik még igen fontos szerepet a mellékszereplők közül - bár erre számíthattunk az előző rész befejezése után.
Amit különösen szerettem, és a végletekig megható volt, az Madame és Cassius kapcsolata:
Nekem a szívem szakadt meg, mikor olvastam a közös jelenteiket a könyv elejétől kezdve. Hiszen gondoljatok bele - Cassiusnak nem volt senkije Madame-n kívül, aki elárulta őt, elvette a szabad akaratát, akit anyjaként ismert évekig, és aki egy nagyon fontos leckét tanított arról, hogy az ember képes megváltozni. Igazán szép volt Madame karakterének a felemelkedése is, ahogy a hűvös és érzéketlen nőből átalakul. Ebben a részben Madame történetét is megismerhetjük, hogy miként vált az Egyesült Párt vezetője, miként vált ilyen hatalomvágyóvá. Egészen megkedveltem őt annak ellenére, hogy mennyi szenvedést és fájdalmat okozott Cassiusnak a korábbi részekben.
Tudom, tudom, elég drámainak hangzik mindez, de még egy héttel a könyv befejezése után is képes az agyam lekapcsolni, mikor ez a könyv kerül szóba. Amúgy ennek ellenére remélhetőleg újraolvasom terápiás célzattal.
A világfelépítéssel kapcsolatban ebben a részben is tudtunk meg még újat. Egyrészt jobban megismertük a Révet, illetve a Rídiumot, ami engem a szurokra emlékeztet még mindig. Emellett a gyöngyök természetéről és eredetéről is megtudtunk újabb információkat. Tetszett, hogy megtudtuk, hogy miként alakult ki az Ellenállás... Bár ezzel kapcsolatban azért maradt pár kérdésem:
- A zöld gyöngyök erősebbek, mint a pirosak? Mert nekem néha úgy tűnt, hogy a pirosak erősek, de mindig a zöldnek az erejével lehetett nagy dolgokat véghez vinni.
- Az Ellenállással nem sok jó dolog történt, beleértve különböző szabotálásokat is, mégis hogy maradt egyáltalán ennyi tagja mindennek ellenére?
- Egy gyöngy mennyi idő alatt ér el a Földre? Hogy lehet, hogy még a történet jelenében is érkeztek zöld gyöngyök, holott elég sok év eltelt? Különböző sebességük van?
- Vörös gyöngyök mennyi időt töltöttek a Föld körül?
Mármint tudom, hogy ezekre a könyvből nem kaphattam volna választ, de ezek a kérdések azóta is foglalkoztatnak.
A történettel kapcsolatban már említettem, mennyire izgalmas, fordulatos, néha bosszantó, de alapjában véve igazán fantasztikus volt (még mindig ignorálom a végét, so shh). Nagyra értékeltem, hogy mindkét testvérnek egyenlő mértékű szerep jutott. Bár még mindig úgy érzem, hogy Cassius cselekedett, Jesse pedig csak reagált a kialakult helyzetre. A történetben még azt találtam különlegesnek, hogy a legtöbb esemény a karakterekre volt specializálva, és az akció-faktor növelésén kívül a karakterfejlődés elősegítése is célja volt.
És azt kell mondanom, a legnagyobb fordulatok nem csak rám volt nagy hatással, hanem a főszereplők értékrendjét is megváltoztatta, megtanította őket arra, hogy nem minden az, aminek látják, ám arra is, hogy az emberek képesek a változásra. Ezek szerintem elég reális üzenetek mind a szereplők, mind az olvasók számára.
A történetre visszatérve - a fordulatok. Az egyik fordulatot elég hamar kitaláltam (de azért különböző összeesküvés-elméleteim voltak róla), viszont a legtöbb határozottan meglepett. És volt egy, amely egyenlő volt a derült égből villámcsapás jelenségével. Ez persze pozitívum, hiszen a "csavaros" történet általában pozitív jelzőként szerepel, nem? Persze a leglegvége eléggé tudjuk, hogy mi lesz, de a hogyan valósul meg ezúttal nem a megszokott módon valósult meg.
Egyébként, ezt már említettem olvasás közben is, de ez a könyv megérdemelne egy megfilmesítést. Már csak a gyöngyök hullása miatt is, de Nick James annyi olyan jelenetet írt, amelyet szinte láttam magam előtt, hogy film kéne róla. Bár én már azt a tényt is értékelem, hogy drága írónk ennyire deskriptív leírásokat alkalmazott egy-egy történetelem ábrázolására.
A karakterek - ebben a részben a fülszöveg szerint nagyon sok karakteri kapcsolat megváltozott (nem igazán), és velük kapcsolatban is elég sok fordulatra számíthatunk (na, ez viszont igaz). Minden nagyon csavar egy-egy karakterhez volt köthető, nem pedig helyzethez. És az ilyen kiszámíthatatlanságot, mikor nem tudjuk, egy szereplő mit fog tenni legközelebb, annyira szeretem!
Ebben a részben is lettek új szereplők, bár közülük csak egy jelentős karakter van, akiről bármit mondanék, az spoileres lenne (a misztikus új szintre emelése ez). Madame játszik még igen fontos szerepet a mellékszereplők közül - bár erre számíthattunk az előző rész befejezése után.
Amit különösen szerettem, és a végletekig megható volt, az Madame és Cassius kapcsolata:
"A megbocsátáshoz vezető út hosszú, és nem mindig úgy ér véget, ahogy reménykedsz."
Nekem a szívem szakadt meg, mikor olvastam a közös jelenteiket a könyv elejétől kezdve. Hiszen gondoljatok bele - Cassiusnak nem volt senkije Madame-n kívül, aki elárulta őt, elvette a szabad akaratát, akit anyjaként ismert évekig, és aki egy nagyon fontos leckét tanított arról, hogy az ember képes megváltozni. Igazán szép volt Madame karakterének a felemelkedése is, ahogy a hűvös és érzéketlen nőből átalakul. Ebben a részben Madame történetét is megismerhetjük, hogy miként vált az Egyesült Párt vezetője, miként vált ilyen hatalomvágyóvá. Egészen megkedveltem őt annak ellenére, hogy mennyi szenvedést és fájdalmat okozott Cassiusnak a korábbi részekben.
Cassius. Mit is mondhatnék róla - tavaly nem véletlenül lett a "legjobb férfi/fiú főszereplő". Habár mindössze tizenöt éves, akárcsak Jesse, ő mégis sokkal érettebb nála. Néha persze elég kis meggondolatlan, és nem épp a legszerencsésebb, viszont szinte semmi nem lendíti ki, mikor koncentrál. Talán emiatt sokkal megrázóbb volt, mikor Cassius mégis érzelmeket mutatott ebben a részben - még most is a szívem szakad meg. És, amit külön kiemelnék nála, hogy az ő karakterfejlődése sokkal nagyobb mértéket öltött, mint bármely karakteré, akiről valaha olvastam. Ráadásul az író a karakterfejlesztés egyik legmegrázóbb módját választotta. Hogy gondolta az író, hogy Cassius azt érdemelte, hogy így fejlődjön a karaktere, hogy idáig fejlődjön? Hogy egy tizenöt éves fiút ennyire felemeljen, mint karaktert? - Remek, mindjárt sírok újra. A lényeg, hogy Cassius számomra tökéletes, és nagyon szeretem őt. Váltsunk Jesse-re.
Jesse is hatalmasat fejlődött, még ha ez nem is látszik magán a cselekedetein annyira. Mint már írtam, Jesse is mindössze tizenöt éves, ám az író őt sem kímélte. A rész elején konkrétan ott tartottunk, hogy az egykor naiv fiú a teljes reménytelenség érzésében fuldoklott. És mit kap ezért cserébe? Csak még több reménytelenséget, kudarcot. Az ő karakterfejlődése lassabb ütemben történik ebben a részben, ugyanakkor ő is nagyban átalakul a rész végére.
Az egyetlen romantikus kapcsolat Jesse és Avery közt alakult ki még az első részben, és bizony még mindig tart. Avery volt az, akire Jesse támaszkodhatott, ő volt aki próbálta lelkileg védelmezni őt. Ennek ellenére, azon a két-három jeleneten kívül szinte semmi romantikát nem említ a könyv. Tudom egyébként, én nem igazán kedvelem Avery karakterét (mert nem nagyon lett kidolgozva szerintem, és az író nem is használta őt nagyon), de szerintem ha ő nincs, Jesse összeomlott volna ebben a részben. Vagy már előbb.
Jesse és Cassius kapcsolata viszont sokkal jobban lekötött engem. Hogy ne kötött volna, hiszen annak ellenére, hogy a fél könyvet egymás nélkül töltik, mégis rengeteget gondolnak a másikra. Annyira szép volt azt is olvasni, hogy mennyire aggódnak egymásért - Jesse nyíltan, míg Cassius csak a maga "remélem, Fishernek nincs baja" módján. Olyan szeretnivalóak voltak, hogy ennyire fontos volt számukra a testvérük épsége. Már csak az első részből kiindulva. Azt hiszem, nekem ezek a közös pillanatok voltak, mikor kicsit mosolyogni tudtam, mikor úgy éreztem, hogy ha ez a kettő egy helyen van, akkor minden rendben lesz.
Na, fejezzük be ezt a túl-érzelmes értékelést. Összegezve a Strikeforce-t... megrázó, érzelmekben gazdag, fordulatos, karakter- és akcióközpontú regény, amely ha legalább annyira szeretted mint én, akkor darabokra töri a szíved. Ezen kívül egy kiválóan megírt befejező kötet, amelytől nagyon sok másik regény is tanulhatna.
Jesse is hatalmasat fejlődött, még ha ez nem is látszik magán a cselekedetein annyira. Mint már írtam, Jesse is mindössze tizenöt éves, ám az író őt sem kímélte. A rész elején konkrétan ott tartottunk, hogy az egykor naiv fiú a teljes reménytelenség érzésében fuldoklott. És mit kap ezért cserébe? Csak még több reménytelenséget, kudarcot. Az ő karakterfejlődése lassabb ütemben történik ebben a részben, ugyanakkor ő is nagyban átalakul a rész végére.
Az egyetlen romantikus kapcsolat Jesse és Avery közt alakult ki még az első részben, és bizony még mindig tart. Avery volt az, akire Jesse támaszkodhatott, ő volt aki próbálta lelkileg védelmezni őt. Ennek ellenére, azon a két-három jeleneten kívül szinte semmi romantikát nem említ a könyv. Tudom egyébként, én nem igazán kedvelem Avery karakterét (mert nem nagyon lett kidolgozva szerintem, és az író nem is használta őt nagyon), de szerintem ha ő nincs, Jesse összeomlott volna ebben a részben. Vagy már előbb.
Jesse és Cassius kapcsolata viszont sokkal jobban lekötött engem. Hogy ne kötött volna, hiszen annak ellenére, hogy a fél könyvet egymás nélkül töltik, mégis rengeteget gondolnak a másikra. Annyira szép volt azt is olvasni, hogy mennyire aggódnak egymásért - Jesse nyíltan, míg Cassius csak a maga "remélem, Fishernek nincs baja" módján. Olyan szeretnivalóak voltak, hogy ennyire fontos volt számukra a testvérük épsége. Már csak az első részből kiindulva. Azt hiszem, nekem ezek a közös pillanatok voltak, mikor kicsit mosolyogni tudtam, mikor úgy éreztem, hogy ha ez a kettő egy helyen van, akkor minden rendben lesz.
Na, fejezzük be ezt a túl-érzelmes értékelést. Összegezve a Strikeforce-t... megrázó, érzelmekben gazdag, fordulatos, karakter- és akcióközpontú regény, amely ha legalább annyira szeretted mint én, akkor darabokra töri a szíved. Ezen kívül egy kiválóan megírt befejező kötet, amelytől nagyon sok másik regény is tanulhatna.
Eredeti cím: Strikeforce (2013)
Kiadó: Flux / Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 360
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése