2013. augusztus 23., péntek

Brooke McKinley: Shades of Gray

" - Most már túl késő. Túl késő, hogy visszafordulj - mondta Danny gyengéden, de határozottan. - Most azt kell eldöntened, hogy ezentúl milyen ember akarsz lenni."

Vallomás 1: Kedvelem a GLBT regényeket; felettébb engedékeny vagyok velük szemben, mert elég kevés van belőlük a könyves piacon – úgyhogy nem lehetnek eget rengető elvárásaim velük szemben. 

Vallomás 2: A Know Not Why annyira remek élmény volt, hogy elkapott a vágy, hogy több GLBT-t olvassak, aka feléljem a tartalékaimat. 

Vallomás 3: A Shades of Gray tett róla, hogy ez elmúljon.


 Miller Sutton, példaértékű FBI ügynök, mindig is úgy gondolta, hogy a világon minden fekete és fehér. Egészen addig, míg nem találkozik Danny Butlerrel, aki a hírhedt drogbáró, Roberto Hinestroza drogfutára. Miller zsarolással veszi rá Dannyt, hogy tanúskodjon a főnöke ellen, azonban ez hamar kiderül. A rejtőzködéssel telő hetek során a két férfi közt vonzalom alakul ki, amely véget ér, mikor Hinestroza emberei felfedezik a rejtekhelyüket.

Az a helyzet, hogy a Shades of Gray az a regény, amelyet egyetlen karakter mentett meg attól, hogy MM váljon belőle. Danny számomra igazán szerethető volt, a múltjából kiindulva meg tudom érteni a döntéseit, a félelmeit. És hiába ő volt Miller világában a „fekete”, számomra végig ő maradt a jó. 

Azt is hozzá kell tennem, hogy a könyv folyamatos lecsúszásának különböző fokozatai voltak. És ez a bejegyzés erről fog szólni… mert nem tudom egy konkrét tényre alapozni a nem-tetszésemet.

A legelső dolog, ami zavarni kezdett az a tény volt, hogy fejezeten belül a részek teljesen váratlanul értek véget. Például beszéltek valamiről, majd a következő bekezdésben már másról van szó. Persze, megmagyaráztam magamnak, hogy ez azért történik, mert nem kellenek az unalmasabb részek bele (kifogásaim kiválóak). 

Az már kevésbé volt megmagyarázható, mikor az írónő azt ismételgette, hogy „sírta XY”. Összesen 20+-szor szerepel a regényben ez a kifejezés illő kontextus nélkül.

Nem sokkal az első „sírta” után előkerült az első jele annak, hogy nem fog tetszeni a kivitelezés: Millerről kiderült, hogy van egy menyasszonya. Itt felmerült rögtön a jó öreg kérdés: melyik klisés módon fogunk megszabadulni a nőtől? (Mert az nem volt opció, hogy Danny és Miller ne együtt végezzék)

Aztán következett az első csók, és a pillanat, amikor kb. soha nem bocsátottam volna meg Millernek: „Nem vagyok meleg. Nem vagyok olyan, mint te.” Ó, és még nem is ez volt a legnagyobb bűne. De még visszatérünk erre. 

Miller kiemelkedő képessége érzelmek közvetítésére tovább folytatódott, mikor Griffel találkozott: „Danny élete az ő birtokában volt, és nem tartoztak oda idegenek”. Ez pár oldallal az előző idézet után volt, és itt volt az a pillanat, mikor a regény elkezdett lejjebb csúszni. 

Amin nem javított az sem, hogy utána ismét azt gondolja, hogy Danny egy munka, és nem bízhat benne. Itt már nem tudtam, hogy Miller most skizofréniás, vagy mi a jó baja van. És igen, a történetben nem történt ez idáig semmi… a következő oldalak mind az akarom Dannyt vagy sem jegyében teltek, majd Miller egy dühös pillanatában behozta a korhatárt a könyvre.

„Már attól merevedésem lesz, ha csak nézem, ahogy végigmész a szobán.”

Kezdjük azzal, hogy az erotikus jelenetek olyan idealizált jelleggel voltak megírni, semmi realitást nem tükröztek: nem fájt, egyszerre mentek el, minden könnyen és gondmentesen zajlott. Minden egyes alkalommal. Amúgy meg egy fakanálban is több érzékiség és szenvedély volt mint az írónő szexjeleneteiben. Amúgy.

Nos, miután egyszer lefeküdtek egymással, az erotikus jelenetek száma exponenciálisan növekedni kezdett, a könyv végére pedig elértük azt, hogy kitöltse az üres oldalakat – mert különben semmi nem lett volna ott, és előbb véget vethetett volna ennek a könyvnek.

És, akkor még nem is említettem a nagy szeretkezést, amikor mindketten sírtak. Annyira látszott, hogy az írónő azzal a jelleggel követte el ezt a jelenetet, hogy mekkora áttörés a karakterek érzelmeiben, és fordulópont meg miegymás. De valahol nagyon eltévesztette, és a barátnőmmel együtt, akinek közvetítettem, csak néztünk (meg nevettünk). 

Egyébként az írónő azzal is rontott Milleren a skizofrén jelleg, a féltékenykedés és a teljes bizalmatlanság (Ortizos rész remekül mutatja – na, én ott hagytam volna örökre el Millert), hogy annyira bizarr dolgokat gondoltat vele… a legemlékezetesebb az maradt, mikor azt gondolta, hogy bár Danny baby-nek hívná őt ismét. 

Amúgy ezeknek köszönhetően a regény végére teljesen elbizonytalanodtam, hogy most velem van a gond? Meg felmerült bennem a kérdés, hogy most ez valami standard az erotikus regényeknél? Mondjuk ezt eszem ágában sincs kideríteni. 

A történetszál igazából háttérnek, a két főszereplő közti romantika fejlődésének alaptámaszául szolgál. Ezzel az a gond, hogy míg a Know Not Why-ban működött, itt alapjában véve komoly történetalapunk volt. Egy teljes droghálózat felderítése, és felszámolása. Az írónő viszont egyrészt nagyon elbagatellizálta az egészet. Egyszerűen nem volt súlya (vagy épp értelme). Azt pedig már ne is említsük, mennyi logikai hibát volt képes még ebbe a semmiségbe is ejteni. 

Na, mindegy. A borító szép, Danny szeretnivaló, a többit pedig el kell viselni, ha olvasni akarjuk a Shades of Grayt.


Könyv adatai
Eredeti cím: Shades of Gray (2009)
Kiadó: Dreamspinner
Oldalszám: 310

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése